A szemüveg története

Szakértők szerint a szemüveg minden idők ötödik legfontosabb találmánya a tűz és a kerék feltalálása óta. Ennek az az oka, hogy segítségével milliók láthatnak jól annak ellenére, hogy problémájuk van látásukkal. Ma már természetesnek vesszük a szemüveg használatát, de több száz éven keresztül egyszerűen nem volt megoldás látászavar esetén. A szemüveg feltalálása még váratott magára. Hosszú időbe telt, mire megszületett a szemüveg mai formája. A folyamat rengeteg kísérlettel járt, a szemüveg különböző formái jöttek és mentek. A JOBB LÁTÁS végigveszi a szemüveg történetének főbb állomásait indulva a kezdeti olvasókőtől egészen addig, hogy átalakult az életstílus és divat keresett kiegészítőjévé.

A szemüveg megjelenése hatalmas lépésnek számít az emberiség kultúrtörténetében. Nemcsak arról volt szó, hogy a látászavarral küzdők egyszerre aktívabb szerepet tudtak vállalni mindennapjaikban, de arra is lehetőséget kaptak, hogy hosszabb ideig tanulhassanak, bővíthessék tudásukat, sőt továbbadhassák azt másoknak. Cicerótól (Kr. e. 106-43), a nagy római szónoktól tudjuk, mennyire nehézkes volt szövegeket rabszolgákkal felolvastatni. Nero császár (37-68) pedig létrehozott egy speciális látásjavító segédeszközt. Imádott gladiátorharcait egy átlátszó zöld kövön keresztül nézte, mert meg volt róla győződve, hogy ezzel pihenteti szemeit. Ebben még a 19. században is hittek. Ebben az időszakban a „napszemüvegeknek” zöld volt a lencséje és beltérben is viselték őket. De mikor és hol indult valójában az igazi látásjavító segédeszköz feltalálása?

Ibn al-Heitam (kb. 965-1040) arab tudós és csillagász volt az első, aki azt feltételezte, hogy egy csiszolt lencse segíthet, ha valaki látászavarral küszködik. Azonban csak évekkel később valósították meg a gyakorlatban az ötletét, miszerint egy üveggömb részeit lehet optikai nagyításra használni. Könyvét, az „Optika könyvét” 1240-ben fordították latinra, amit később sokan olvastak nagy érdeklődéssel szerzetesi körökben. Ekkor vált Ibn al-Heitam ötlete valósággá. A 13. században olasz szerzetesek hegyikristályból és kvarcból félgömbölyű lencsét készítettek, ami a szöveg fölé helyezve felnagyította a betűket! Ez az „olvasókő” igazi áldás volt az idősebb presbiópiás szerzetesek számára, jelentősen javított az életminőségükön. Ebben az időben kezdték el használni a szemüvegre a német Brille szót. A szó alapja a berill, annak a kristálynak a neve, amiből az első lencséket csiszolták.

Bár az olvasókövek sokat segítettek a mindennapi életben, nagyon messze voltak még a szemüveg mai formájától. Az ahhoz vezető út a híres muranoi üvegművesek találmányával kezdődött a 13. században. Murano egy kis sziget Velencétől északra, amely sokáig az üveggyártás központjának számított. A mesterek üvegműves tudásukat nem osztották meg kívülállókkal. Az üveg összetétele szigorúan titkos volt, a cristallerik, azaz üvegművesek nem hagyhatták el a szigetet. Volt idő, hogy ezeknek a szabályoknak a megszegéséért halálbüntetés járt. Ebben az időben mindenki Olaszországra figyelt, mivel a látásjavítók elkészítéséhez szükséges fehér üveget csak Muranoban gyártották.

A 13. század végén a cristallerik hatalmas sikert értek el. Két domború lencsét csiszoltak, ezeket egy-egy nyéllel ellátott fa karikába helyezték, majd összekötötték egy szegeccsel. És íme: elkészült az első szemüveg! Meg kell hagyni, ennek a „szegecsszemüvegnek” nem volt olyan része, ami a viselő arcához kapcsolódott volna. Ennek ellenére, ez jelentette a látáskomfort legjavát. Látása javításához a használónak csak a szeme elé kellett tartania a „dupla üveget”. A találmányt a környéken egy épület is megörökítette. 1352-ben Tomaso di Modena a trevisoi San Nicolo domonkos rendi kolostor tanácskozószobájának freskói közé egy olvasószemüveget és dupla szegecsszemüvegeket is festett. Azonban az üvegművesek minden próbálkozásuk ellenére sem tudták titokban tartani az üveggyártás rejtelmeit. Viszont annak érdekében, hogy Velence megőrizhesse vezető szerepét, 1300 után csak azok gyárthattak „szemüveglencsét”, akik minden tekintetben követték a cristallerik előírásait. A szegecsszemüveg idővel eljutott Németországba is. A legrégebbi darabra az ország északi részében lévő Wienhausen apátságban leltek.

Ahogy teltek az évek, az üvegművesek a szegecsszemüveg nyelét íveltre cserélték, a fa keretet pedig ólomra. Ebből adódott a szemüveg fejlődésének egy másik fontos lépése: kialakult a maira erősen hasonlító szemüvegszár. Egyre változatosabb anyagokat használtak, a 16. századtól kezdődően bőrt, teknősbékapáncélt, szarut, bálnaszilát, vasat, ezüstöt és bronzot is megmunkáltak. Ezek természetesen olyan anyagok voltak, amit csak a tehetősebbek engedhettek meg maguknak.

Az olvasókő óta a szemüveg mérete és formája szinte nem ismer határokat. A monokli például 1727-től kezdve nagyon népszerű kiegészítő volt a tehetősebb német és angol férfiak és nők körében. Utána 1780-ban a lornyon következett, amit egy nyéllel a szem elé kellett tartani. Nagyjából ebből az időből származik a nurembergi keretes szemüveg, amit sokatmondóan „orrtörőnek” is neveztek. A vékony keret egyetlen hosszú dróttal fogta körbe a lencséket. Bár nagyon egyszerű anyagból készült, kimondottan népszerű volt még a 19. században is. Aztán változott a divat és az emberek a cvikkert választották inkább. A látásjavítók „sztárja” két lencsével rendelkezett, amit egy hurkolt drót fogott össze magasan a viselő orrán ülve. 1841-től ez volt a német burzsoázia magas életszínvonalának a legjellegzetesebb kelléke.